1. fejezet

London, baby!

                                                 

5 évvel ezelőtt...

Papírok. Papírok mindenütt, és bezárnak engem a maguk börtönébe. A hatalmas kupacok elfoglalják az egész asztalt, és nem tudok rendszert tartani. Máig sem értem, minek kellett nekem újságírónak lennem. Bár tény, hogy nem erre számítottam, még most is szeretnék. De nem akarok aktakukacként meghalni! Be akarom járni a világot, és a legújabb híreket leadni az újságoknak. Persze nem akarok az a fajta lenni, aki még azt is leközli, mikor, mennyit esznek a sztárok, vagy éppenséggel a toaletten ülnek. Én csak a fontosabb,  normális és emberi híreket szeretném közölni, erre mit csinálok: vergődök egy halom papír között. Rám most még csak mint titkárnőre tekintenek, de könyörgöm! Én is érek annyit, mint ők! Jár nekem a normális bánásmód, ehelyett kávét hurcolok. Most komolyan, mit vétettem?
Már ötödszörre olvasom végig a bűvös szavakkal teli papírt, de még mindig nem értek egy szót sem. Eléggé lankad már a figyelmem, de erről sem tehetek. Holnapra le kell adnom egy köteg papírral teli mappát, de még közel sem értem még a feléhez sem. Ki a fene gondolta volna, hogy ilyen sok áldozattal jár egy álom valóra váltása?
Kopognak az ajtón, ami ritka dolog, és máris meglátom az én kedves, aranyos főnököm egyre közeledő testét. Ha így jön be, ilyen halkan, valami biztos nincs rendben.
-Szia Caroline!-köszön kedvesen, de a szeméből csakis a megvetést látom. Ó, hát én is szeretlek, Sam!
-Szia! Mit szeretnél?-próbálok kedves lenni, de maga a közelsége és az, hogy egy szobában tartózkodok vele, már felidegesít. Nem én tehetek róla, hiszen ő ilyen velem. Összesen 25 éves még csak, de már ő dirigál nekem. Sajnos, tovább kellett vinnie a céget nagyapja után, ami nem is lenne gond, de az, hogy máris hatalmas nagy embernek képzeli magát, az már irritáló. Ugráltat mindenkit, semmit sem csinál, mégis minden egyes céges rendezvényen ő aratja le a babért. Ez nem igazság!
-Gondoltam, hogy rögtön bele akarsz vágni a közepébe, ezért már előre végig gondoltam, mit fogok mondani...-Ajjaj, ez nem hangzik elég biztatóan. Talán ki akar rúgni?-Nemrég felhívott engem egy nő, és állást ajánlott neked. Kétszer ennyi fizetés, egy biztosított állandó lakhely és egy saját fényképezőgépet kapnál. Azt mondtam neki, hogy nem fogadod el.
-Mit csináltál?-kaptam fel a vizet. Mit képzel ez? Ide akar engem láncolni életem végéig? Na abból már most tudom, hogy nem eszik!
-Nyugodj meg! Hadd fejezzem be.-intettem a kezemmel, hogy felfogja, hallgatom, mire egy hatalmas mosoly terült szét az arcán. Ma mindenki csak engem akar idegesíteni, vagy mi van?-Azt mondta, hogy akkor háromszor annyi pénzt kapsz. Már csak rajtad áll, hogy elfogadod-e?
-Igen, igen, igen! Ezerszer is igen!-ugrottam fel örömömben. Majdnem megöleltem, de aztán észhez kaptam, így inkább nyugodtságot tettetve arcomra, visszaültem a helyemre.
-Csak van egy kis bökkenő...-fejét lehajtotta, csak azért, hogy felcsigázzon. Miért van mindenki ellenem?
-Mondd már, Sam!-reméltem, hogyha a nevét is beleveszem könyörgésembe, talán megtalálja a bal oldalán, a mellkasában elhelyezkedő éltető szervét, és folytatja. Fejét felkapta, majd egy bűnbánó mosoly keretében végre elkezdett beszélni.
-A cég Londonban van. Három hét múlva már utazásra késznek kellene lenned, ők addig minden papírt, és persze a megígért dolgokat is elintéznék. Mit szólsz hozzá?-az agyam, a testem, mindenem leblokkolt. Ez most komoly? De akkor itt kellene hagynom az egész életem. Minden ideköt. Az árvaház, a barátaim, és legfőképpen Maria. Ő volt a második anyukám az otthonban, és ő is sajátjaként foglalkozott velem. Még ma is nagyon jó a kapcsolatom vele, de ha megtudná, hogy a tengerentúli, kis európai országba költözök, összeroppanna. Nem akarom ezt tenni vele, de ez az állás lenne az álmom.
-Adnál nekem egy nap gondolkodási időt?-elővettem a lehető legédesebb és legkönyörgőbb arckifejezésem, csakhogy igent mondjon, ami be is vált, mert miután azt mondta, hogy tudták, hogy ezt fogom tenni, eleve holnap várják a válaszom. Megköszöntem a segítséget, majd kétségek között pakoltam össze a dolgaim, és haza indultam.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert féltem. Féltem Maria válasza miatt, de azt a verziót is lejátszottam magamban, hogy azt mondja, jó. De ha ez meg is történik, akkor mi vár ott engem? Csupa idegen, csupa fura akcentusú ember, és ami a legrosszabb: az időjárás. Imádom a napfény égető érzését a bőrömön, de ott mi is várna? Ja, igen:eső, eső, és nehogy kihagyjam az esőt. De ezek csak gyerekes kifogások! Maria biztos megérti, és a többiekkel sem lenne gond, de az új környezet, és mindenfajta új megrémiszt. Mit tegyek?

Reggel, fél liternyi kávéval a gyomromban ballagtam az otthonba. Maria azonnal hatalmas mosollyal és öleléssel üdvözölt, amit én nem nagyon tudtam viszonozni. Rögtön észrevette, hogy nincs minden rendben, ezért rögtön belekezdett a faggatásomba.
-Minden rendben, kincsem?-hátamat simogatta, miközben a büfé felé tartottunk. A kikért forrócsokik megkapása után végre belekezdtem.
-Nagyon megharagudnál rám, ha elköltöznék?-néztem lassan a szemébe, amiben értetlenség, meglepődöttség és csalódottság tükröződött. Az arca boldogból szomorúvá vált, én pedig nagyon megbántam. Tudtam, hogy ez lesz, de akkor miért nem hallgatok magamra?
-Milyen messzire?-suttogta halkan. Gyönyörű kék szemében könnyek gyűltek, én pedig megakadályozásképp, hogy elmossa a sminkjét, amire egyébként egyáltalán nincs szüksége, egy zsebkendőt nyújtottam neki, amit el is fogadott. Lassan vettem a levegőt, hogy ezzel is húzzam az időt, de egyszer ennek is el kell jönnie.
-Londonba.De hidd, el gyakran haza fogok járni, és amitől a legjobban félsz, nem fog megtörténni. Nem fogok megváltozni! Mindig a te kicsi hülye Car-ed maradok...-lélegzetvisszafojtva vártam a reakciót, ami csak egy felhorkanás volt. Nagyon látszódott rajta, hogy nem igazán tetszik neki, hogy bizonytalan időre elveszít, de engem sem akar elszomorítani azzal, hogy ő szomorú. Mindig is erősnek mutatta magát, de igazából egy érző lélek, mint mindenki más.
-Ha legalább kéthavonta meglátogatsz, akkor megegyeztünk, Car!-mosolyt erőltetett magára, majd apró, nőies kezeivel megszorongatta az enyéimet, biztatásképp. Annyira megörültem, hogy rögtön szorosan megöleltem. Csak pár másodpercbe telt, és már potyogtak is a könnyeink. Neki azért, mert gondolom hiányozni fogok neki, és bele sem mer gondolni, mi lesz nélkülem, én pedig felszabadultam. Annyira rettegtem a válaszától, hogy csak erre tudtam gondolni egész éjszaka. De megérte, mert legbelül bíztam a pozitív visszajelzésben. Miután mindketten kellően kibőgtük magunkat, én elindultam, hogy leadjam az éjszakai bagoly életmódom közepette elkészült esszém, "anya" pedig visszament a gyerekekhez.

Boldogan léptem át a küszöböt, és illedelmesen köszöntem Lindsaynek, aki már lassan 10 éve dolgozik recepciósként nálunk. Hihetetlen, de 38 éves létére nagyon jól tartja magát. Bár számtalanszor elmondta, hogy ezt a gyereknevelésnek és a jógának köszönheti, én még mindig nem hiszek neki. Magassarkúm hangja visszhangzik a kihalt folyosókon, majd hevesen dobogó szívvel nyitok be drága főnököm irodájába, aki hatalmas vigyorral a képén fogad. Tenyerem viszketni kezd, és alig tudom visszafogni magam, hogy ne képeljem fel ezt az undorító, beképzelt, sajnos nagyon jóképű embert. Bár kétségtelen, hogy jól néz ki, ha valaki megismeri, rögtön más lesz a véleménye. Én bizton állíthatom, hogy kicsit sem mozgat meg belülről engem cseppet sem. Meg is lepődnék magamon.
-Áh, visszatért a tékozló lány?-feláll, hogy, mint mindig, kézfejen csókoljon, amit sosem hagyok neki. Milyen ember csinál ilyet 25 évesen? Csakis az ilyen elkényeztetett "anyuci pici fia" fajta, amitől hideg futkos a hátamon.
-Nem, csak azt szeretném elmondani, hogy elfogadom az állásajánlatot, de csak akkor, ha az ígért, mellékelt dolgok is járnak hozzá. Megegyeztünk?-ívelt szemöldököm az egekbe vontam, válaszát türelmetlenül és epekedve vártam. Már milyen régóta vágyok erre a pillanatra, hogy láthassam az arcát, amint, most már nem felmondok, de legalábbis elmegyek. Magabiztos mosolya azonnal eltűnt, amit nem igazán értettem. Csak nem foglaltam el egy icipici helyet a szívében? Kész döbbenet lenne, ha az egyáltalán létezne.
-Hhh...bíztam benne, hogy itt maradsz, de ennek csekély esélye lett volna, ugyanis, ha nem örököltem volna a céget, én is örömmel elfogadnám. Megértem döntésed, és remélem hallok még felőled a továbbiakban is. Mától már nem kell bejönnöd dolgozni, megkapod ezt a három hetet szabadságként. Még megkapod a fizetésed, és csak hogy tudd: hiányozni fogsz nekünk!-karjait átfonta körülöttem, amitől nekem a szavam is elállt. Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől, és csak egy kis idő múlva viszonoztam csak a hirtelen ölelést. Miután jeleztem kezemmel, hogy az ölelésnek vége, elváltunk. Még leadtam az utolsó esszémet itt, majd örömittasan és boldogan sétáltam ki az épületből.

.3 hét múlva.

-Kérjük New York-i utasainkat, hogy a Londonba tartó gépre kezdjék meg a felszállást. Köszönjük!-visszhangzott a szokásos bemondó szöveg, így hát összekapkodtam a cuccaim, és még egyszer megajándékoztam Mariat az ölelésemmel. Lassan lépkedtem a terminál felé, majd miután kikerült a látókörömből az én jó "anyukám", végre elindulhattam a géphez vezető buszhoz.
Két órányi szenvedés után végre biztos talajt érezhettem hányingerem miatt ingatag lábam alatt, és esküszöm, ha nem lenne körülöttem ennyi ember, adnék egy jó kis cuppanósat a földnek. Fél óra alatt összeszedem az összes bőröndöm, majd megpillantottam egy egész fiatal nőt, aki egy papírt tart, amire alkoholos filccel az én nevemet firkantották...