5. fejezet

                                                                   Lucky day

Tudtam, hogy egész végig rákvörös voltam, mert a drágák meg is jegyezték ezt. Életemben nem utáltam így öt embert, de úgy látszik, ezek a srácok nagyon tudnak valamit. Mivel az volt a feladatuk, hogy viccesen válaszoljanak, ezért eleget is tettek ennek a kötelezettségüknek, így számukra nem volt olyan ciki, mint nekem, bár próbáltam leplezni. Soha nem figyeltem ennyit az órát, de ha egyszer olyan emberek között voltam, akik megkeserítik az életem, ez nem is akkora csoda. Egy jó fél óra múlva végeztünk is, és én gyorsan száguldottam volna ki a szobából, ám valaki megfogta a kezem, ezzel megállítva menekülésem.
-Szia!-köszönt udvariasan, ha jól tudom, Liam.
-Szia! Mit szeretnél?-nagyon erősen tettetnem kellett az érdeklődést, mert abban a pillanatban nem igazán voltam a legjobb hangulatomban.
-Te voltál múltkor az étteremben, igaz?-felemelte az egyik szemöldökét, miközben a hőn áhított válaszára várt. Na arra várhat is. Megint el akartam tűnni, nem csak a kérdés megválaszolása elől, hanem mert már úgy éreztem, nincs levegő a tüdőmben. Rosszul voltam, nem is kicsit, de ismét megállított.-Kérdeztem valamit...
-Nem fogok válaszolni!-dühös voltam, és sosem bírtam, ha valaki vallatni akart, ráadásul nem kéne piszkálnia a karomat.
-Pedig az előbb épp azt tetted, csak nem éppen azt, amire vártam.-ez már a pimaszság tetőfoka! Hagyjanak végre békén!
-És ha én voltam? Van azzal valami problémád?
-Nem, csak Harry nevében is bocsánatot szerettem volna kérni, amiért olyan aljas módon viselkedett.-meglepetten néztem rá, kételkedtem szavaiban. Én hülye leordítottam a fejét, ő pedig csak kedves akart lenni. Ez nem az én napom...
-Ohh...hát, nem neked kéne ezt elintézned, de azért köszönöm. Rendes vagy.-egy biztató mosolyt még küldtem felé, majd végre kiléptem az ajtón, és csak egy cél lebegett előttem: a női mosdó...

Louis szemszöge:

Amikor belépett a szobába az a lány, majdnem a földről szedtem fel az államat. El sem tudtam dönteni, hogy ez most pech vagy szerencse, bár én mindenképpen az elsőre tenném le a voksom. Tekintetemet Harryre vittem, és nem kis meglepetésemre ugyanúgy mosolygott, mintha csak egy normális interjún lennénk. Szóval ő nem emlékszik rá, pedig az én elmémbe beleégett az a meglepődött és dühös arc, amit aznap este láttam. Mindenki a göndört fürkészte, ő pedig amint ezt észrevette, zavartan nevetett fel.
-Mi olyan érdekes rajtam, srácok?-vigyorgott, szokásához híven. Olyan fejet vághattunk, mint akik most tudják meg, hogy a barátnőjük terhes. Végignézett rajtunk, majd várta a válaszát, de csak egyedül Liam tudott megszólalni.
-Harry, valószínű volt, hogy nem emlékszel rá, de ő az a csaj, akire nyomultál az étteremben.
-Melyik? Mert aznap este eléggé "kiéltem" magam.-remek, ő teljesen boldog ebben a tudatban, de mi veszélyben vagyunk.
-Ez nem vicc, ha kitálal az újságoknak, akkor nekünk végünk, fogd fel!-egy kissé dühösnek tűnhettem, de csak kiszaladt a számon.
-Miért tálalna ki? Na jó, valaki felvilágosítana?-tekintetét végigfuttatta rajtunk, szemöldökét összevonta. Arcán semmi olyan nem látszódott, amiből legalább tudnánk, hogy emlékszik valamire.
-Azt inkább hagyjuk, hogy pontosan mit tettél, csak legyen elég annyi, hogy tartsd meg az öt méteres távolságot, kivéve, ha tökön rúgást szeretnél.-ledöbbentem Zayn aggódó és pimasz hangja miatt. Nem úgy volt, hogy csendes tűzszünetben boldogítják a napjainkat? Ez nekem mára már sok.
Hirtelen rezzent meg a zsebem, ami csak annyit jelent, hogy SMS-t kaptam. Gyorsan megnyitottam, és a küldő neve miatt hatalmas mosoly kúszott az arcomra.

Szia kicsim! Tudom, hogy rengeteg dolgod van, de ha van egy kis időd, összefuthatnánk valahol. Hiányzol, de nagyon!
Puszi! El Xx

Úgy döntöttem, hogy ha már úgysem figyel rám senki, akkor megjutalmazom magam azzal, hogy egy kicsit, ha már jelenleg igaziban nem tudok, de a modern technológia segítségével, a barátnőmmel foglalkozzak. Ujjaim már készenlétben álltak, majd mint a puskából kilőtt golyó, úgy írták a választ.

Szia édes! Te is nagyon hiányzol nekem! Most nagyon boldoggá tettél, ugyanis miután lerendeztük ezt az interjút, szabad vagyok. Remélem felkészültél, hogy Superman fog elvinni téged ebédelni! :)
De aztán megverem a pasit, ha egy ujjal is hozzád mer nyúlni! :D
Szeretlek! <3

Kapkodva veszem a levegőt, nem is csoda, hisz nem mindenkinek van olyan gyönyörű barátnője, mint nekem. Mintha megtaláltam volna azt, akire mindig is szükségem volt az életemben, kitölti a bennem lévő űrt. Nem is meglepő, hogy ilyen hevesen reagálok, ha ilyen angyalt tudhatok magam mellett.
Nem kell sokat várnom a válaszra, ami hatalmas löketet ad a szívverésemnek.

Ennek nagyon örülök! Egy óra múlva találkozzunk a parkban, oké?
Én is szeretlek, ott találkozunk, szia! :D <3

Nem válaszoltam, mert tudtam, hogy ilyenkor már készülődik. Mosolyogva helyeztem vissza a nadrágom egyik zsebébe a mobilom, majd újra felvettem a fonalat.
-Hé srácok, hol van Liam?-kérdeztem megszeppenve. Nem mellettem kéne ülnie?
-A csajjal beszél, de hogy miről, arról fogalmam sincs.-válaszolt nekem Niall. Most odament könyörögni neki, vagy mi?

Car szemszöge:

Nem tudom mi bajom volt, de ilyen rosszul még sosem voltam. Biztosan az idegesség miatt, ugyanis már tapasztaltam magamon, és nem igazán bírom jól a stresszt. Homlokomat a hideg csempének nyomtam, hátha ezzel jobb lesz, de csak megfájdult tőle a fejem. Belenéztem a tükörbe- amit megjegyzek -nem kellett volna, ugyanis a borzasztóan sápadt és förtelmes arcommal kellett farkasszemet néznem. Ellöktem magam a mosdókagyló szélétől, és egy kis sminkkel korrigáltam borzasztó kinézetemen.
Miután valamennyire összeszedtem magam, ki mertem lépni tökéletes rejtekhelyemről. Komolyan, mint egy kisgyerek, aki éppen bújócskázott, úgy érzem magam, és megcéloztam a lenti büfét. Gyűlölöm, ha ekkora a sor, de égetően szükségem volt egy kis hideg, frissítő vízre.
Már csak 2 ember állt előttem, amikor kuncogást hallottam közvetlenül mögöttem. Eleinte nem zavart, de amikor az illető a hátamat kezdte piszkálni, a tenyerem viszketett, de visszafogtam, és gúnyos mosolyt felvéve fordultam meg.
-Mi olyan érdekfeszítő a hátamon?-csak ekkor esett le, hogy a hatalmas, "kedvencemnek" titulált Harry állt mögöttem. Száját összepréselte, így megelőzve a kitörő nevetését, ami nem igazán sikerült neki. Égnek emeltem a tekintetem, majd visszafordultam Jeffhez, aki folyamatosan rendelte a szendvicseket. Ismét kitört belőle a röhögés, és ezúttal már haraggal teli hangomat eresztettem rá.
-Mi a francon röhögsz?-szemem szikrákat szórt, de még így sem tudta legyőzni azt a kis érzést a gyomromban. Vonzódás. Csakugyan bejönne nekem?
-Csak...van egy kis wc papír az inged alján.-itt éreztem azt, hogy az önbecsülésemnek búcsút mondhatok. Majd hozok ide egy követ, és belevésem, hogy

                                                 R.I.P.
Itt nyugszik Caroline Elizabeth Johnson önbecsülése és méltósága

-Akkor nem segítenél egy kicsit?
-Eszemben sincs.-újabb 1000 wattos vigyor. Mi mást is vártam tőle?
-Car! Akarsz venni valamit? Mert ha nem, akkor feltartod a sort.-erélyesen szólt rám a büfés Jenni, és én halkan kértem a vizemet tőle. Arcom szinte lángolt, újfent, és megint emiatt az idióta miatt.
-Amúgy hazudtam...-halkan súgta a fülembe, és emiatt a tette miatt felbátorodtam, és megtettem azt, amit már az éttermi incidens óta meg akartam tenni...

4. fejezet

                                                                     Alone

Szörnyű hetem volt. Nem csináltam semmi mást, csak azt, amit régen: papírmunkát. Miért is reménykedtem abban, hogy ez a hely más lesz? Egyetlen egy dolog volt, amiért megérte szenvedni, ugyanis eléggé összebarátkoztam Sarah-val, ez legalább valamiféle öröm az ürömömben. A munkahelyen nem igazán sikerült senkivel jóban lennem, de legalább Louise foglalkozik velem. Jobban a gondomat viseli, mint eddig bárki valaha, persze ez alól kivétel Maria. Tényleg! Még fel sem hívtam! Gyorsan rohantam a táskám felé, amit ebben a hatalmas lakásban már meg sem találtam, de végül győzedelmeskedtem felette, ugyanis a benne lévő telefonom erőteljesen zenélni kezdett. A kitartó szaladgálásom közben sikeresen nekimentem egy asztalnak, egy szekrénynek, és a lépcsőt sem vettem észre hirtelen, így szerintem tele leszek kék-zöld foltokkal holnapra. Kellemes kis vasárnap lenne, de a telefonomon villogó név nem ezt sejteti...


1 héttel ezelőtt...

Harry szemszöge:

Ismét sikerült úgy kiütnöm magam, hogy megint a fél estére sem emlékszem. Semmi más nem rémlik a pezsgő-rendelésem után, de gondolom megint valami nagyot alkottam. Dühösen ráztam le magamról a takarót, majd a konyhába sietve kerestem az éltető fájdalomcsillapítót, amit meg is találtam, majd egy pohár víz kíséretében elfogyasztottam. Ma semmi dolgunk sincs, így vettem a bátorságot, és tévézni kezdtem, csakhogy Zayn még aludt, de jelen esetben ez az információ hidegen hagyott. Ahogy kiszámoltam, két perc múlva már trappolt is le a lépcsőn, majd elém beparkolva, ezzel eltakarva az éppen Spongyabobot leadó tévét, és idegesen méregetett. Elfojtottam magamban egy mosolyt, majd lazán terpeszkedve, diadalittasan vártam, hogy kitörjön.
-Te normális vagy?!-na mit mondtam-Ilyen hajnali órákban bazi hangosan nézed azt a retkes tévét, és még jót is szórakozol ezen? Elegem van! Tudod mit? Ha te nem mész el innen, én megyek!
-Úh...most meg kéne ijednem, igaz? Ez olyan ígéret, mint amikor azt mondtad, várj, idézem: "Esküszöm, Perrie, hogy nem fogok többet cigizni! Inkább borotválják le a hajam...egy részét, mint hogy meghaljak!". Az is mennyire igaz volt...-imádtam mindig is, ha én álltam nyerésre, és ez most sincs másképp. Mondandóm végén arcizmai megfeszültek, kezeit ökölbe szorította, és szerintem, ha a szeméből késeket meg golyókat tudna lövellni, már rég megmurdeltam volna. Én még mindig csak fürödtem a sikerem sugaraiban, így nem észleltem, amikor Zayn idegesen elővette a bőröndjét, csak amikor már Lou ordítozott nekem, hogy magyarázzam meg neki ezt az egészet, ismét. Megint elkezdődött ugyanaz a harc, amit minden nap eljátszottunk, és vagy Lou vagy Liam jött a békítőt játszani, így hát megint magyarázkodni kezdtem.
-Elég! Nem bírom tovább! Egy óra múlva mindenki kapja össze magát, és amíg nem tisztázunk mindent, el nem megy innen senki!-zaklatottan rohant fel a lépcsőn Louis, majd őt követte Zayn is.

-Ez így nem mehet tovább, ez nem élet így. Beszéljétek már meg könyörgöm ezt az egészet!-esedezett Niall. Meg tudom érteni őket, hiszen ők is részesei ennek a macska-egér játéknak, de sajnos mindketten túl büszkék vagyunk ahhoz, hogy csak úgy feladjuk. Anya mindig is arra tanított, hogy inkább én legyek az okos, és hamarabb adjam fel egy értelmetlen helyzetben, mint hogy mindenki megutáljon, így nem volt más választásom, és beszélni kezdtem.
-Figyelj, lehet, hogy nem mondtam ki, de rettenetesen sajnálom, amit tettem, és esküszöm, hogy első és utolsó alkalom volt, ígérem!-megint előjött az a maró érzés, amit egyesek bűntudatnak neveznek, és ez a szorítás elérte náluk, hogy tudják, tényleg igazat mondok.
-Sajnálom, hogy ilyen rosszul viselkedtem, de értsétek meg, hogy nem tudok olyan gyorsan megbocsájtani! Hatalmasat csalódtam benned Harry, és ezen nem tudom olyan könnyen túltenni magam. Talán egy napon igen, de jelenleg elégedj meg azzal, hogy nem nézlek le, és emberszámításba veszlek, többet nem tudok tenni.-mindenki mélyen hallgatott, tudtuk, hogy ez egy olyan dolog, ami még nem történt velünk, és nem tudjuk, hogyan is kezeljük ezt az egészet. Túl sok ez egyszerre...
Miután mindent megbeszéltünk, és bár még távolságtartóan, de kezet ráztunk, ismét beállt az a régi béke, ami nagyon hiányzott már, de ezt még magamnak sem mertem bevallani...

1 héttel később...

Car szemszöge:

Végre megkaptam az első lehetőségem, ugyanis holnap reggel már egy interjúval kezdek! Annyira felvillanyozott vagyok, hogy azt el sem tudom mondani. A szívem majd kiugrik a helyéről, és úgy érzem, ma este nem igazán tudok majd aludni.
Miután meguntam mindenfajta itthon ülős elfoglaltságot, úgy döntöttem, elmegyek a plázába venni pár dolgot, így rendbe hoztam a kinézetem, és hívtam egy taxit. Kb. 20 perc múlva már dudáltak is nekem, így hát megfogtam a táskám, és célba vettem a boltokat, de előtte beugortam még Sarah-ért, és utána kezdődhetett a csajos nap...
Életemben nem volt nálam ennyi minden, még karácsonykor sem. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a visszahúzódó lány ennyire buzgó is tud lenni, amit a sajgó lábam is bizonyít, ugyanis minden ruha- és cipőboltot megmutatott, ami csak létezik. Van egy olyan érzésem, hogy ruhatárat akart velem cseréltetni, de nem bánom, tetszett, amit a tükörben láttam. Kellett pár óra, de a lakásom felvette a régi alakját, és a szekrényem ismét megtelt szebbnél szebb ruhákkal, és miután mindennel végeztem, hagytam, hogy elragadjon a gyönyörű álomvilág...

Másnap...

Ismét Beyonce egyik számára keltem, így nem voltam olyan bosszús, mintha mondjuk rock számra állítottam volna. A nap arany színű sugarai betöltötték szobámat, és a testem is mintha új színt kapott  volna, úgy ragyogott. Látszódtak a szállingózó porszemek a levegőben, amit mindig imádtam nézni, de ezúttal egy percet sem akartam késni az első igazi interjúmról, ezért gyakorlatilag rekord sebesség alatt elkészültem, úgyhogy bő fél óra múlva már az utak kavalkádjában furikáztam. Szerencsére nem lakok messze az irodától, ezért meg tudtam jegyezni, merre kell fordulni ahhoz, hogy ne egy másik városban kössek ki. Mint akit ágyúból lőttek ki, úgy pattantam ki a kocsimból, majd szapora léptekkel vettem célba Louise irodáját. Mielőtt beléptem volna, megigazítottam magamon mindent, nehogy azt higgye, hogy valami egészen mást csináltam éjszaka, és emiatt nézek ki ilyen rendezetlenül. Szívverésem ismét megemelkedett, alig hittem el, hogy nem ugrik ki a helyéről, a levegőt szaporán vettem, tenyerem izzadt, ingem szorítani kezdett, de türtőztettem magam. Vettem egy nagy levegőt, majd kezem a kilincsre helyeztem, és benyitottam. Hatalmas megdöbbenésemre a számomra kicsit sem imádott One Direction terpeszkedett a kanapén, és rögtön megfagyott a levegő, amikor eljutott az agyukig, hogy én vagyok a pincér csaj. Tekintetemet leszegtem a földre és szégyenlősen lépkedtem az asztal előtti székhez, majd lassan leültem. Mindannyian feszültek voltunk, kivéve Louise, aki nem értette az egészet. Nem osztottam meg vele az étteremben történteket, csak leadtam a képeket neki, és ennyi, nem akartam, hogy belefolyjon az egészbe. Éreztem a tekinteteket rajtam, és emiatt valószínűleg teljesen elvörösödtem.
-Khm...na szóval, mint látod, velük fogsz együtt dolgozni ebben az egy órában, gondolom nem kell neked bemutatnom őket.-bólintottam, de úgy, hogy még véletlenül se bújjak ki a hajam által alkotott védőfalamból.-A kérdéseket előre megbeszéltük, nincs benne egy olyan sem, amely személyi jogokat sértene. Mindent átvettünk a múltkor, szóval akár kezdhetnéd is.-odanyújtotta nekem a papírt, majd el is hagyta a szobát. Még mindig mereven néztem előre, nehogy akárcsak rájuk nézzek, de sajnos ezt nem kerülhetem el. Ráérősen fordultam a srácokhoz, és miután elégszer megköszörültem a torkom, elkezdtem az interjút...

3. fejezet

                                                              A bad night

-Tessék?-előrébb hajoltam a székemben, hogy ha esetleg rosszul hallottam volna, amit Louise mondott, most jobban és tisztábban jusson el agyamig. Tekervényeim forogtak, majdhogynem már hangot is adtak ki magukból, annyira mérges voltam. Még hogy én öltözzek be pincérnek! Még mit nem! Csak van egy kis gond: ha nem teszem meg, már repülhetek is haza, aminek a gondolata ebben a helyzetben egyre jobban tetszik. Hosszasan kifújtam a dühtől remegő testemből a levegőt, és visszahanyatlottam a székbe.
-Csak egy estére. Már megbeszéltem a tulajjal, és csak annyi a dolgod, hogy a mai napi hírességeket, mert hogy többen is mennek ma oda, lekapd. Aztán a képeket fel kellene tenned a rendszerbe, amit másnap kirakunk az oldalunkra. Kérlek!-nem véletlenül került ő ebbe a posztba, hiszen csak a tekintete és testtartása miatt odaadtam volna neki mindenemet. Csak az a gond, hogy ő túl jó, én meg túl makacs. Üsse kő alapon elfogadtam a kezében szorongatott "egyenruhám", majd halk köszönés után távoztam. Most mit csináljak? Azt sem tudom, hol van az az étterem...

Miután az én csodatelefonom és a járókelők segítségével megtaláltam a puccos helyet, beszéltem a főnökkel, aki azt mondta, egy óra múlva megjönnek az első sztárvendégek, átöltöztem a megszokottnál kellemesebb illatú és tisztább vécében. Az ott dolgozó egyik lány-akiről később kiderült, hogy Sarah-nak hívják-megcsinálta a hajam, és megmutatta, hogyan kell rendelést felvenni, és kihozni az ételeket. Volt elég időm gyakorolni a még zárt ajtajú vendéglőben, de a tapasztalatlanságom miatt még ez is kevés volt.
A hétköznapi emberek csak úgy szállingóztak befelé, és össze-vissza kapkodtam a fejem a sok ágaskodó kéz között.
Már vagy öt perce ott rostokoltam az ötös asztalnál, mert a fickó vagy a fél étlapot megrendelte. Mondjuk látszott is rajta, hogy ha most fel kellene lépcsőznie az Empire State Building-re, elég nehezen menne neki. Inkább megtartottam magamnak a véleményem, miszerint ha megmérném a vérnyomását, az 200/140 lenne, és szépen, bólogatva firkáltam le azt a rengeteg koleszterinnel teli ételt. Az ajtó felett elhelyezkedő kis csengő jelezte, hogy újabb vendég érkezett, amit én egy lomha pillantással jutalmaztam volna, ha nem látom meg, kik érkeznek meg. Az eget rengető belépés után lassan leültek a saját kis eldugott asztalukhoz, és a főnök a fejével aprót biccentve jelezte, hogy ők az elsők a hírességek közül, akikkel foglalkoznom kell. Tenyerem azonnal izzadni kezdett, amit a nadrágomba töröltem, arcomon pír jelent meg, mert bár nem láttam, tudtam, hogy az a sok, a fejembe áramló vér meg fog látszani. Torkomat megköszörültem, majd félve pillantottam Jay-Z-re és feleségére...

Hihetetlenül jó ez az este! Nem csak azért, mert eléggé jól sikerült képeket készítettem még Madonnáról, Jessie J-ről és Cheryl Cole-ról, de még kedvesek is voltak! Soha életemben nem gondoltam volna, hogy találkozok velük úgy igazán szemtől szembe, na meg azt sem, hogy ilyen fesztelenek lesznek. Tudom, mindenki azt mondja, hogy a sztárok is csak hétköznapi emberek, de könyörgöm, ki hiszi ezt el? Szerény személyem szerint azért mégis kitűnnek a tehetségükkel. Mindig azt hittem, hogy tudok uralkodni magamon, de legbelül én is rajongó vagyok! Ugyanúgy kiszárad a torkom, ugyanúgy izgulok, mint bárki más. Ez ösztönös vagy örökletes, nem tudom, de az biztos, hogy az én szakmámban sokat kell még tanulnom ezekről a dolgokról.
Az csengő újabb vendég érkeztéről árulkodott, én pedig reflexből Bill felé néztem, aki csak megrázta a fejét azt üzenve, ma már nem lesz több lekapható alany, ám amikor az ajtó felé nézett, megdöbbentség költözött arcára. Rögtön kutatni kezdte a listát, de ahogy elnéztem, az érkezőket nem látta rajta. Általános emberi kíváncsiságomat nem tudtam legyőzni, ezért tartásomat félrelökve vittem tekintetem az ajtóhoz. Hatalmas megdöbbenésemre a hatalmas, ezernyi rajongóval rendelkező, kétségtelenül helyes férfiakból álló One Direction tette be a lábát ide. Még magamon is meglepődtem, amikor elmúlt az a jellegzetes izgulás, és helyette komollyá változtam. A fiúk elfoglalták az éppen felszabadult asztalt, majd szinte egyszerre néztek rám, látva, hogy nálam vannak az étlapok. A sok szempár okozta zavartságom megint előjött, de türtőztettem magam, így eshetett meg, hogy nyugodtnak látszottam.
-Sziasztok!-köszöntem nekik halkan, és miután viszonozták a gesztust, meglepődve vették tudomásul, hogy semmi olyan szándékom nem volt, hogy most valamelyiküket felszedem. A kezdeti sokk után, egy olyan öt perc múlva sorban kaptam a rendeléseket, de legfőképpen a szöszit érdekelte a kínálat. Sprintelve hagytam ott a bandát, majd miután leadtam Brendának, a konyhásnak a rendeléseket, idegesen trappoltam unalmamban.

Lassan zárnánk, de még mindig itt vannak a hírhedt banda tagjai. Bár lehet csak azért maradtak itt, mert nekem inamba szállt a bátorságom. Ahogy elnézem, rám várnak, de azért nem olyan sürgős nekik. Nem vagyok túl jó emberismerő, de kívülről is látszik, hogy valami nincs rendben. Az ír srác önfeledten eszegeti desszertjét, míg a legkomolyabbnak titulált Liam folyamatosan a telefonját bámulja, a legidősebb, de egyben leghülyébb Louis éppen a répákkal játszik, míg Zayn és a göndör srác néha-néha elkapott tekintetéből megvetés látszik. Vajon mi történt közöttük? Úgy érzem, most jött el az én időm...

Liam szemszöge:

5 nap. Ennyi idő alatt sok minden megváltozhat, rengeteg víz folyik le a folyókon, rengeteg gyerek születik, rengeteg jó vagy rossz dolog történhet, de én csak egy valamire vágyom. Arra, hogy végre felvegye barátnőm azt a rohadt telefont, és végre meg tudjuk beszélni ezt az egészet. Igen, én is eléggé benne voltam, de istenem! Meg sem csókoltam azt a lányt! Kétségtelen, hogy nem igazán voltam tudatomnál, amit az egész napos koplalásnak és a két pohár alkoholnak köszönhettem, de semmi olyat nem követtem el, amit szégyellnem kellene, mégis ezt teszem. Igen, nagyon röstellem, de akkor is okosabb voltam, és inkább egy apró puszit nyomtam az arcára, de ezt rögtön hűtlenségnek kell venni. Miért nem hisz nekem? Hisz már jó ideje együtt járunk, bíznia kellene bennem, de ő mégis hallgat azokra a hangokra a fejében, amik azt suttogják: "Ne dőlj be neki!", vagy "Ha egyszer már majdnem megtette, következőleg meg is fogja!", de ez mind hazugság! Mindent odadobna csak egy kis baki miatt? Akkor már eleve nem volt stabil ez a kapcsolat.
Miután sokadszorra olvastam vissza elküldött, de meg nem válaszolt SMS-eim, inkább kikapcsoltam a lassan már megutált készüléket, és teljes figyelmem az előttem lévő Tiramisunak szenteltem. Annyira nem érdekel semmilyen étel, se semmi, de sajnos arra neveltek, hogy nem pocsékolunk, így lassan megfogtam villám, és szurkálni kezdtem a süteményt...

Harry szemszöge:

Néha nagyon irritál, ha valaki csak azért sem hagyja, hogy jól érezzem magam, és ezt Zayn is nagyon jól tudja, épp ezért csinálja ezt az egész flegmaságot. Jaj, akadjunk már le a témáról! Egyszer megcsókoltam Perriet, de ő azonnal ellökött magától. Tudom, hogy nem voltam éppen a helyzet magaslatán, amikor a bulin voltam, de azért ő se játssza itt nekem az ártatlant! Senki sem emlékszik arra, amikor az X Factorban két vasat tartott a tűzben? Azt miért nem emlegeti fel senki? Miért csak én vagyok az egyedüli fekete bárány? Nagyon dühös voltam, így eldöntöttem, hogy csak azért is megmutatom, hogy milyen egy jó buli Harry Styles-szal, így intettem annak a lánynak, hogy még kérnék pezsgőt. Kalimpálásom láttán végre észrevett, és egy sóhajtás után elindult az asztalunkhoz. Karba tett kézzel, és hegykén állt meg mellettem, majd miután elmondtam óhajom, sarkon fordult és szapora lépteinek köszönhetően két pillanat alatt eltűnt a látókörömből. Nem kellett sokat várnom a behűtött nedűre, így hát öntöttem még magamnak italt.
-Nem gondolod, hogy ez már kicsit sok lesz?-hajolt oda hozzám aggódóan Louis. Mi az, átvette a hallgatag Liam szerepét barátom?
-El tudom dönteni egyedül is, mennyi a határ. Amúgy is, mit szólsz bele?-a kelleténél mérgesebben reagáltam, pedig tényleg csak segíteni akart, csak az a gond, hogy ilyen helyzetekben nem szeretem, ha dirigálnak nekem.
-Figyelj! Tudom, hogy most kivagy, és nem igazán értékeled Zayn viselkedését, de az istenit! Viselkedj már! Még egy cikket akarsz, hatalmas betűkkel írva, hogy "Harry Styles ismét az asztal alá itta magát." ?
-Nem, de...-közbe akartam szólni a lelki-hegyi beszédének, de ez tipikus Tomlinson, hiszen most sem hagyta, hogy akármit is mondjak a védelmemre.
-Akkor pedig szedd össze magad, és ne igyál túl sokat! Hidd el, nem atyáskodni akarok feletted, csak segíteni szeretnék!
-Pedig most éppen ezt teszed! Nem kell senkinek sem a tanácsa, hidd el, tudom, mikor elég...
-Felőlem! Én csak szóltam! Nehogy már beleszóljak a hercegnő életébe! Bocsásson meg felség!-remek, most ő is megsértődött. Ez a nap nem igazán az enyém.

Lassan már mindenki hazament, de még páran lézengenek körülöttünk. Néhányan boldogok, hiszen most kérték meg a kezét, néhányan szomorúak, mert éppen ma szakított velük a párjuk. Pár ember ittasan piheg a  közeli asztaloknál, és mi itt lógatjuk a képünk. Én már lassan kettőt látok mindenből, és még a borzalmas favicceken is röhögök. Talán Louisra kellett volna hallgatnom, de könyörgöm, akkor beismertem volna, hogy igaza van, amit gyűlölök. Az órám már lassan azt mutatta, hogy ideje menni, de én gyermeteg módon maradni akartam, hiszen tök jól érzem magam, és a hangulatom is remek. Ja és tök jól érzem magam...

Car szemszöge:

Már mindenki hazament, csak a One Direction lébecol még mindig itt. Értem én, hogy itt az ételek, bár nem kóstoltam, de biztos nagyon finomak és a hangulat sem utolsó, amit a göndör eléggé ki is mutat, hiszen az egész italt ő nyakalta be, de azért lassan már este 11 óra van, és az ember fáradt, ráadásul le kell adnom holnapra az anyagot drága főnökömnek, amihez momentán se energiám, se kedvem sincs. Idegesen kocogtattam az órám üvegét, ezzel képzeletben hozzásegítve a zárás időpontjához. Nem tudom, hogy telepatikus úton, vagy csak mert szeret valaki engem odafent, de végre a nagy mutató elért a 12-es számig, a kicsi pedig a 11-esig, így végre hazaterelhetem ezeket a részeg barmokat. A hirtelen jókedv miatt boldogan szaladtam vissza a sokat látott asztalig, és önfeledten írogattam, hogy mennyi lesz a számla. Leraktam a fecnit az asztalra, majd vártam, hogy végre megkaphassam azt a hülye pénzt, de helyette hitetlenkedő pillantásokat kaptam.
-Minek adtad ezt ide, még nem szóltunk.- Zayn szerintem hasonlóképpen ittas állapotban van, mint Harry, mert ezt az egy mondatot is alig értettem meg. Leginkább kába morgásra hasonlított a dülöngélő, pakisztáni származású srác beszéde. Esküszöm, hogy semmi bajom sincs az angol akcentussal, de ha valaki részeg, szerintem valami külön, titkos nyelven beszél.
-Csak úgy mellékesen szólnék, hogy zárás van, és ideje lenne távozni.-kissé ingerült lettem, de szerintem érthető, hiszen hogy mer felháborodni, amikor nekem ma az volt a dolgom, hogy az ilyen sztárok miatt futkorásztam az emberekhez egy étteremben, arról nem is beszélve, hogy nem értek a vendéglátáshoz, és legfőképpen a felszolgáláshoz nem, és még neki áll feljebb? Na azt már nem!
-Nyugi kislány! Én fizetek!-szólt oda nekem Harry. Lassan, remegő kézzel a kabátjába nyúlt, majd elővett egy kis zacskót, amiben feltehetőleg egy óvszer volt, így szörnyülködő arcomon meg sem lepődve, mosolyogva kommentálta viselkedésem-Jaj, ez nem most...-beszédét egy kacsintással is megfejelte, amitől nekem felfordult a gyomrom. Mit képzel ez? Tudom, most azt hiszi, hogy " Sztár vagyok, megtehetek mindent! " , de ez nem így van, és ha kell, majd teszek róla, hogy tudja!
-Csak add ide!-lehet, hogy kissé csípős voltam, de ki ne lett volna, ilyen helyzetben?
-Harapós a kicsike!-halk kuncogása töltötte be az éttermet, miközben mindenki dermedten figyelte a legittasabb tagot. Miután eléggé kiröhögte magát, remegő kezében szorongatta a pénzt, megfejelve egy nagyobb borravalóval. Gyorsan kikaptam a kezéből, majd egy halk "köszönöm" után távozni akartam, de megfogta a csuklómat. Soha nem hittem volna, hogy a kíváncsiságom felülmúlja az önuralmamat, de bebizonyosodott, hogy ez lehetséges, és meglepő módon megfordultam. Bár ne tettem volna, ugyanis Harry az eddig gondolom a kezében szorongatott kis cetlit belerakta szó szerint a melltartómba, majd egy kacsintás kíséretében a vállamnál fogva megfordított, majd rácsapott a fenekemre. Életemben nem voltak velem ilyen bunkók az emberek, bár nem tagadom, nem mindenkivel voltam mindig jóban, de ilyen gerinctelen még senki nem volt. Kellett pár másodperc, míg feldolgoztam ezt az egész szituációt, de szerintem elég gyorsan kapcsoltam, ugyanis elég váratlanul érte a pofon, amit adtam neki. Nem hittem volna, hogy ilyen erős is tudok lenni, ugyanis a lendület miatt visszalöktem a székre. Hirtelen bűntudatot éreztem, így inkább felvettem a nyúlcipőmet, és visszarohantam Sarah-hoz. Odaadtam neki a számomra már mocskos pénzt, majd felkaptam a táskámat, és az ajtóhoz rohantam. Már majdnem kiléptem rajta, de előtte még meg akartam mutatni, hogy nem vagyok annyira gyenge, ezért kivettem a melltartómba csúsztatott kis papírt, majd jól látható helyen, úgy, hogy a fiúk is lássák, darabokra téptem azt, és távozásomat a hatalmas ajtócsapódás jelezte...

2. fejezet

                                                               Party time!

Először azt hittem, van még valaki rajtam kívül, akit így hívnak, de az emberek lassan szállingóztak hazafelé vagy a következő géphez, így kétségtelen, hogy nekem szól az a papír. Bizonytalanul közelítettem a nő felé, bár nem értettem, miért is félek. Egyáltalán nem ijesztő a szituáció, csak az emberek mindig féltek az újdonságoktól, az ismeretlentől, így én sem maradhattam ki a sorból. Nagy levegővétel után odavánszorogtam az elsőre elég szimpatikus nőhöz, majd elengedtem a bőröndöm fogóját, és halkan odamotyogtam, hogy én vagyok Caroline.
-Szia! A nevem Louise McAdams, és én leszek a jövendőbeli főnököd.-kedvesen mosolygott, és ami a legtöbb esetben eltér az átlag főnököktől: őszintén. Már most megkedveltem, így a szokásos zavartságom és visszafogottságom elrejtése érdekében zavartan kezet nyújtottam neki. Egy ideig csak nézte a kezem, majd félrelökve azt, karjai közé vont. Gondolom ez valami angol szokás, de viszonoztam.
Miután túlléptünk a megismerkedésen és a tegezés tisztázásában, beültünk a kocsijába, majd egy kis városnézés után megmutatta az új otthonom. Mit ne mondjak, gyönyörű. Tátott szájjal forgolódtam, amin Louise nagyon nevetett. Meg  is kértem, hogy csípjen meg, amit persze örömmel teljesített. Életemben nem voltam ilyen lakásban, de nem is bánom. Lehet, hogy mondjuk nem itt élném le az életem, de minden bizonnyal örülök, hogy ott hagytam New Yorkot.
Miután leraktam a cuccaim az egyik  hatalmas szobába, ami szimpatikus volt számomra, elindultunk az irodába...

Harry szemszöge:

Már harmadszor énekeljük fel ugyanazokat az akkordokat, ami egyre rosszabbul megy, mert először is fáradtak vagyunk, másodszor meg már idegesek, mert már rég ott kellene lennünk Perrie szülinapi buliján. Nagyon bírom a csajt, no meg a barátnőit. Hülye gondolataimon mosolyogtam, amin a többiek jót derültek, mert tudták, hogy ilyenkor mire gondolok: csajokra. Louis elénekelte az utolsó kis szót, majd feszülten figyeltük Johnt, aki mozdulatlanul ült, a szokásos "én vagyok a főnök, én dirigálok" és az "én vagyok a második Simon Cowell" fejével. Hirtelen, lassan elkezdett tapsolni, ami ilyen esetekben mindig jót jelent. Miután megkaptuk a minket istenítő bölcs szavait, úgy sprinteltünk ki a stúdióból, hogy már attól tartottam, elesünk, vagy felborítunk valakit, de erre, hála istennek, nem került sor. Kocsiba pattantunk, majd végre-valahára elindulhattunk bulizni, ami számomra egyet jelent a csajozással...

Reggel motoszkálásra ébredtem, amit utálok. Lassan nyitottam ki a szemem, amit azonnal be is csuktam az eddig nem ennyire erősnek tűnő napfény miatt. Kezeim kinyújtottam a padlón, ami rögtön egy kérdést vet fel:   mit keresek én a padlón?, majd kerestem valamiféle tárgyat, ami eltakarja a szemem. Mivel nem találtam, a kezemet kellett használnom, ami nem tudom, miért nem jutott hamarabb az eszembe. Valamibe kapaszkodva álltam fel, de amint a lábamon voltam, a hasító fájdalom elérte az agyam. Tenyereim a homlokomhoz szorítottam, hátha ezzel elmúlik vagy legalább enyhül a szorítás a fejemben,de sajnos nem segített. Nem nagyon emlékszem semmire, az még megvan, hogy beléptünk az ajtón, majd rögtön a kezünkbe nyomtak egy üveg pezsgőt, hogy felköszöntsük az ünnepeltet. Majd miután ez megtörtént, elkezdtünk még többet inni, táncoltunk, néha még énekeltünk is, de aztán semmi. A fürdőszobába lépve megpillantottam másnapos fejem. Szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, arcom szinte behorpadt, a homlokomra pedig ráírták, hogy "balfék". Érett emberekre vall ez a viselkedés, de ami a legjobban kiakasztott az az, hogy meztelen voltam. Gyorsan  befutottam egy szobába, ami nem volt éppen a legjobb választás, ugyanis ott feküdt Perrie és Zayn egy szál semmiben, hála istennek volt rajtuk takaró és szerencsére még aludtak. Átmentem a mellette lévő helyiségbe, ami nagy szerencsémre üres volt, majd kivettem egy tiszta alsót az egyik szekrényből. Még jó, hogy Jade pasija néha-néha itt hagyott pár gatyát. Miután feltuszkoltam magamra az utálatos ruhadarabot, kiléptem a szeméttel teli szobából, majd a ruháim keresésére indultam.

Fél óra múlva már négyen hagytuk el a házat, szerencsére megtaláltam a ruháim a medencében, ami gondolom a meztelen fürdőzésem közepette került le rólam. Miután felvettem a vizes darabokat, megkerestem a fiúkat, ami elég nehéz volt, ugyanis Liam nem volt részeg, de legalább a torta jó felét ő ette meg, majd bealudt a kanapén, de azt olyan művészi pózban, hogy még én is megirigyeltem. Ugyanis az egyik lába a támlán, másik szinte a nyakában, a kezei meg csak úgy összevissza voltak. Niall sem volt egy könnyű eset, ugyanis beragadt a kinti csúszdába, és ott is maradt, amíg én nem segítettem neki. Louis meg, hát ő volt a legérdekesebb, ugyanis egyik lába a hűtőben volt, a másik le volt borotválva, a pólót úgy ahogy volt szétszakította, de azért magára rakta, a kezeiben meg Kevint szorongatta, ami számomra érthetetlen volt, hiszen nem is hoztuk magunkkal! Zaynt hagytuk, hisz végre lesz egy szabad napja a barátnőjével, amit szerintem takarítással fognak tölteni. A kocsi szerencsénkre még épségben volt, így míg mi aludtunk, hagytuk, hogy Liam vezetési tudása kibontakozhasson.

Otthon mindent kiadtam magamból, amit valaha ettem, legalább is én úgy éreztem. Hiába tagadnám, biztos állat egy buli volt, csak az ilyen jó dolgok nem maradnak meg a fejemben, ha iszom. Senkinek sem kívánom, hogy találkozzon velem, amikor berúgok, mert akkor ott elszabadul a pokol. Remélem nem tettem valami komoly dolgot.
Mivel mindannyiunknak szabad napja volt, Louis és Liam elhúztak a barátnőikhez, mi meg itthon süppedtünk a kanapé kényelmes párnái közé. Hangosan bosszankodtam, mert egy normális film sem ment egyik adón sem, és ez idegesített. Minek akkor ekkora tv, ha nem lehet rajta nézni semmit? Niall nézni akarta azt a modelles műsort, ezért inkább fogtam magam, és elugrottam vásárolni.

Szerencsémre csak két lány vett észre, így mondhatni, elég jól megúsztam. A két zacskó, amit a kezemben tartottam befelé menet eléggé húzták a kezem, mert tele voltak édességekkel. Mit tehetnék, imádom a sütit! Ahogy közelebb értem a házunkhoz, meghallottam a bentről kiszűrődő hangokat, aminek a gazdája kétség kívül Zayn volt, csak azt nem értem, miért kiabál? Óvatosan nyomtam le a kilincset, és szinte hangtalanul nyitottam ki az ajtót, így az ordítás egyre hangosabb lett.
-Hol van? Hol van az a nyomorult? Csak tudjam meg, merre van!-hallottam ideges trappolását az emeletről, ami egyet jelentett: közeledik. De kit keres? És legfőképpen miért ilyen ideges? Amint meglátott a lépcsőn letartva, megkaptam a kérdésemre a választ: engem. De hát én mit tettem?
-Te nyomorult, aljas, szemét hazug, rohadék!-először csak ujjal mutogatott rám, de aztán hirtelen behúzott nekem egyet, aminek következtében kirepültek a kezemből a zacskók. Ujjamm reflexből a számhoz emeltem, majd miután megláttam a piros folyadékot rajta, végre én is megszólaltam.
-Mi a francot csinálsz, Zayn? Mit csináltam? Normális vagy egyáltalán? Mi bajod van?-förmedtem rá, de nem ez volt a legjobb választás, mert megfogta a pólóm, erősen markolva kissé felemelt a földről, majd odanyomott a falnak. Szeméből csak úgy sütött a düh, amit nem igazán értettem, de persze megint megkaptam a választ.
-Lesmároltad a barátnőmet!-amint ezt kimondta, bevillant a kép, ahogy közeledek a szőkeség felé, és számat az övére nyomom. Hirtelen hatalmas bűntudatot éreztem, és a gyomrom is egy borsóra zsugorodott. Tekintetem leszegtem a földre, ezzel mutatva, hogy tudom, mi történt, és hogy rettenetesen sajnálom, ám ez szavak nélkül mit sem ér. Engedett a szorításból, ami miatt fel mertem nézni, de ez elég rossz ötlet volt. Szemében megvetést láttam, és szinte hallottam, ahogy eltörik benne az a kép, amit a barátságunkról alkotott. Vége. Biztos nem bocsájt meg nekem, csak ne marna ennyire belülről ez az undorító érzés. Elrontottam, ezt nem tagadom, csak az a gond, nem tudom, hogyan hozhatnám helyre. Általában az emberek, ha ordítanak velük, nem annyira érintik meg az ilyen dolgok, de ha valaki suttogva küld el a búsba, az örökre benned marad, így szinte még a lelkemben is éreztem a fájó szavakat, amit-most már szerintem volt-barátom szájából szűrődtek ki:-Takarodj innen! Látni sem akarlak többé!

1. fejezet

London, baby!

                                                 

5 évvel ezelőtt...

Papírok. Papírok mindenütt, és bezárnak engem a maguk börtönébe. A hatalmas kupacok elfoglalják az egész asztalt, és nem tudok rendszert tartani. Máig sem értem, minek kellett nekem újságírónak lennem. Bár tény, hogy nem erre számítottam, még most is szeretnék. De nem akarok aktakukacként meghalni! Be akarom járni a világot, és a legújabb híreket leadni az újságoknak. Persze nem akarok az a fajta lenni, aki még azt is leközli, mikor, mennyit esznek a sztárok, vagy éppenséggel a toaletten ülnek. Én csak a fontosabb,  normális és emberi híreket szeretném közölni, erre mit csinálok: vergődök egy halom papír között. Rám most még csak mint titkárnőre tekintenek, de könyörgöm! Én is érek annyit, mint ők! Jár nekem a normális bánásmód, ehelyett kávét hurcolok. Most komolyan, mit vétettem?
Már ötödszörre olvasom végig a bűvös szavakkal teli papírt, de még mindig nem értek egy szót sem. Eléggé lankad már a figyelmem, de erről sem tehetek. Holnapra le kell adnom egy köteg papírral teli mappát, de még közel sem értem még a feléhez sem. Ki a fene gondolta volna, hogy ilyen sok áldozattal jár egy álom valóra váltása?
Kopognak az ajtón, ami ritka dolog, és máris meglátom az én kedves, aranyos főnököm egyre közeledő testét. Ha így jön be, ilyen halkan, valami biztos nincs rendben.
-Szia Caroline!-köszön kedvesen, de a szeméből csakis a megvetést látom. Ó, hát én is szeretlek, Sam!
-Szia! Mit szeretnél?-próbálok kedves lenni, de maga a közelsége és az, hogy egy szobában tartózkodok vele, már felidegesít. Nem én tehetek róla, hiszen ő ilyen velem. Összesen 25 éves még csak, de már ő dirigál nekem. Sajnos, tovább kellett vinnie a céget nagyapja után, ami nem is lenne gond, de az, hogy máris hatalmas nagy embernek képzeli magát, az már irritáló. Ugráltat mindenkit, semmit sem csinál, mégis minden egyes céges rendezvényen ő aratja le a babért. Ez nem igazság!
-Gondoltam, hogy rögtön bele akarsz vágni a közepébe, ezért már előre végig gondoltam, mit fogok mondani...-Ajjaj, ez nem hangzik elég biztatóan. Talán ki akar rúgni?-Nemrég felhívott engem egy nő, és állást ajánlott neked. Kétszer ennyi fizetés, egy biztosított állandó lakhely és egy saját fényképezőgépet kapnál. Azt mondtam neki, hogy nem fogadod el.
-Mit csináltál?-kaptam fel a vizet. Mit képzel ez? Ide akar engem láncolni életem végéig? Na abból már most tudom, hogy nem eszik!
-Nyugodj meg! Hadd fejezzem be.-intettem a kezemmel, hogy felfogja, hallgatom, mire egy hatalmas mosoly terült szét az arcán. Ma mindenki csak engem akar idegesíteni, vagy mi van?-Azt mondta, hogy akkor háromszor annyi pénzt kapsz. Már csak rajtad áll, hogy elfogadod-e?
-Igen, igen, igen! Ezerszer is igen!-ugrottam fel örömömben. Majdnem megöleltem, de aztán észhez kaptam, így inkább nyugodtságot tettetve arcomra, visszaültem a helyemre.
-Csak van egy kis bökkenő...-fejét lehajtotta, csak azért, hogy felcsigázzon. Miért van mindenki ellenem?
-Mondd már, Sam!-reméltem, hogyha a nevét is beleveszem könyörgésembe, talán megtalálja a bal oldalán, a mellkasában elhelyezkedő éltető szervét, és folytatja. Fejét felkapta, majd egy bűnbánó mosoly keretében végre elkezdett beszélni.
-A cég Londonban van. Három hét múlva már utazásra késznek kellene lenned, ők addig minden papírt, és persze a megígért dolgokat is elintéznék. Mit szólsz hozzá?-az agyam, a testem, mindenem leblokkolt. Ez most komoly? De akkor itt kellene hagynom az egész életem. Minden ideköt. Az árvaház, a barátaim, és legfőképpen Maria. Ő volt a második anyukám az otthonban, és ő is sajátjaként foglalkozott velem. Még ma is nagyon jó a kapcsolatom vele, de ha megtudná, hogy a tengerentúli, kis európai országba költözök, összeroppanna. Nem akarom ezt tenni vele, de ez az állás lenne az álmom.
-Adnál nekem egy nap gondolkodási időt?-elővettem a lehető legédesebb és legkönyörgőbb arckifejezésem, csakhogy igent mondjon, ami be is vált, mert miután azt mondta, hogy tudták, hogy ezt fogom tenni, eleve holnap várják a válaszom. Megköszöntem a segítséget, majd kétségek között pakoltam össze a dolgaim, és haza indultam.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert féltem. Féltem Maria válasza miatt, de azt a verziót is lejátszottam magamban, hogy azt mondja, jó. De ha ez meg is történik, akkor mi vár ott engem? Csupa idegen, csupa fura akcentusú ember, és ami a legrosszabb: az időjárás. Imádom a napfény égető érzését a bőrömön, de ott mi is várna? Ja, igen:eső, eső, és nehogy kihagyjam az esőt. De ezek csak gyerekes kifogások! Maria biztos megérti, és a többiekkel sem lenne gond, de az új környezet, és mindenfajta új megrémiszt. Mit tegyek?

Reggel, fél liternyi kávéval a gyomromban ballagtam az otthonba. Maria azonnal hatalmas mosollyal és öleléssel üdvözölt, amit én nem nagyon tudtam viszonozni. Rögtön észrevette, hogy nincs minden rendben, ezért rögtön belekezdett a faggatásomba.
-Minden rendben, kincsem?-hátamat simogatta, miközben a büfé felé tartottunk. A kikért forrócsokik megkapása után végre belekezdtem.
-Nagyon megharagudnál rám, ha elköltöznék?-néztem lassan a szemébe, amiben értetlenség, meglepődöttség és csalódottság tükröződött. Az arca boldogból szomorúvá vált, én pedig nagyon megbántam. Tudtam, hogy ez lesz, de akkor miért nem hallgatok magamra?
-Milyen messzire?-suttogta halkan. Gyönyörű kék szemében könnyek gyűltek, én pedig megakadályozásképp, hogy elmossa a sminkjét, amire egyébként egyáltalán nincs szüksége, egy zsebkendőt nyújtottam neki, amit el is fogadott. Lassan vettem a levegőt, hogy ezzel is húzzam az időt, de egyszer ennek is el kell jönnie.
-Londonba.De hidd, el gyakran haza fogok járni, és amitől a legjobban félsz, nem fog megtörténni. Nem fogok megváltozni! Mindig a te kicsi hülye Car-ed maradok...-lélegzetvisszafojtva vártam a reakciót, ami csak egy felhorkanás volt. Nagyon látszódott rajta, hogy nem igazán tetszik neki, hogy bizonytalan időre elveszít, de engem sem akar elszomorítani azzal, hogy ő szomorú. Mindig is erősnek mutatta magát, de igazából egy érző lélek, mint mindenki más.
-Ha legalább kéthavonta meglátogatsz, akkor megegyeztünk, Car!-mosolyt erőltetett magára, majd apró, nőies kezeivel megszorongatta az enyéimet, biztatásképp. Annyira megörültem, hogy rögtön szorosan megöleltem. Csak pár másodpercbe telt, és már potyogtak is a könnyeink. Neki azért, mert gondolom hiányozni fogok neki, és bele sem mer gondolni, mi lesz nélkülem, én pedig felszabadultam. Annyira rettegtem a válaszától, hogy csak erre tudtam gondolni egész éjszaka. De megérte, mert legbelül bíztam a pozitív visszajelzésben. Miután mindketten kellően kibőgtük magunkat, én elindultam, hogy leadjam az éjszakai bagoly életmódom közepette elkészült esszém, "anya" pedig visszament a gyerekekhez.

Boldogan léptem át a küszöböt, és illedelmesen köszöntem Lindsaynek, aki már lassan 10 éve dolgozik recepciósként nálunk. Hihetetlen, de 38 éves létére nagyon jól tartja magát. Bár számtalanszor elmondta, hogy ezt a gyereknevelésnek és a jógának köszönheti, én még mindig nem hiszek neki. Magassarkúm hangja visszhangzik a kihalt folyosókon, majd hevesen dobogó szívvel nyitok be drága főnököm irodájába, aki hatalmas vigyorral a képén fogad. Tenyerem viszketni kezd, és alig tudom visszafogni magam, hogy ne képeljem fel ezt az undorító, beképzelt, sajnos nagyon jóképű embert. Bár kétségtelen, hogy jól néz ki, ha valaki megismeri, rögtön más lesz a véleménye. Én bizton állíthatom, hogy kicsit sem mozgat meg belülről engem cseppet sem. Meg is lepődnék magamon.
-Áh, visszatért a tékozló lány?-feláll, hogy, mint mindig, kézfejen csókoljon, amit sosem hagyok neki. Milyen ember csinál ilyet 25 évesen? Csakis az ilyen elkényeztetett "anyuci pici fia" fajta, amitől hideg futkos a hátamon.
-Nem, csak azt szeretném elmondani, hogy elfogadom az állásajánlatot, de csak akkor, ha az ígért, mellékelt dolgok is járnak hozzá. Megegyeztünk?-ívelt szemöldököm az egekbe vontam, válaszát türelmetlenül és epekedve vártam. Már milyen régóta vágyok erre a pillanatra, hogy láthassam az arcát, amint, most már nem felmondok, de legalábbis elmegyek. Magabiztos mosolya azonnal eltűnt, amit nem igazán értettem. Csak nem foglaltam el egy icipici helyet a szívében? Kész döbbenet lenne, ha az egyáltalán létezne.
-Hhh...bíztam benne, hogy itt maradsz, de ennek csekély esélye lett volna, ugyanis, ha nem örököltem volna a céget, én is örömmel elfogadnám. Megértem döntésed, és remélem hallok még felőled a továbbiakban is. Mától már nem kell bejönnöd dolgozni, megkapod ezt a három hetet szabadságként. Még megkapod a fizetésed, és csak hogy tudd: hiányozni fogsz nekünk!-karjait átfonta körülöttem, amitől nekem a szavam is elállt. Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől, és csak egy kis idő múlva viszonoztam csak a hirtelen ölelést. Miután jeleztem kezemmel, hogy az ölelésnek vége, elváltunk. Még leadtam az utolsó esszémet itt, majd örömittasan és boldogan sétáltam ki az épületből.

.3 hét múlva.

-Kérjük New York-i utasainkat, hogy a Londonba tartó gépre kezdjék meg a felszállást. Köszönjük!-visszhangzott a szokásos bemondó szöveg, így hát összekapkodtam a cuccaim, és még egyszer megajándékoztam Mariat az ölelésemmel. Lassan lépkedtem a terminál felé, majd miután kikerült a látókörömből az én jó "anyukám", végre elindulhattam a géphez vezető buszhoz.
Két órányi szenvedés után végre biztos talajt érezhettem hányingerem miatt ingatag lábam alatt, és esküszöm, ha nem lenne körülöttem ennyi ember, adnék egy jó kis cuppanósat a földnek. Fél óra alatt összeszedem az összes bőröndöm, majd megpillantottam egy egész fiatal nőt, aki egy papírt tart, amire alkoholos filccel az én nevemet firkantották...

Bevezetés

Sziasztok! Mint látjátok, megnyitottam az első 1d-s blogom! Nagyon izgatott vagyok, és az agyam tele van ötletekkel! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog a történetem! Sok szórakozást!

Az élet túl rövid, hogy elpazaroljuk, én mégis elkövettem ezt a hibát. Túl sokáig vártam, és az élet nem volt kegyes velem szemben. Olyan dolgot vett el tőlem, amit már nagyon régóta szerettem volna. De bánkódni már késő. Akkor sem adtam fel, most sem fogom. Mindig is küzdő szellem voltam, úgyhogy kitartok a végsőkig, és a legfontosabb: Sosem állok meg!