-Tessék?-előrébb hajoltam a székemben, hogy ha esetleg rosszul hallottam volna, amit Louise mondott, most jobban és tisztábban jusson el agyamig. Tekervényeim forogtak, majdhogynem már hangot is adtak ki magukból, annyira mérges voltam. Még hogy én öltözzek be pincérnek! Még mit nem! Csak van egy kis gond: ha nem teszem meg, már repülhetek is haza, aminek a gondolata ebben a helyzetben egyre jobban tetszik. Hosszasan kifújtam a dühtől remegő testemből a levegőt, és visszahanyatlottam a székbe.
-Csak egy estére. Már megbeszéltem a tulajjal, és csak annyi a dolgod, hogy a mai napi hírességeket, mert hogy többen is mennek ma oda, lekapd. Aztán a képeket fel kellene tenned a rendszerbe, amit másnap kirakunk az oldalunkra. Kérlek!-nem véletlenül került ő ebbe a posztba, hiszen csak a tekintete és testtartása miatt odaadtam volna neki mindenemet. Csak az a gond, hogy ő túl jó, én meg túl makacs. Üsse kő alapon elfogadtam a kezében szorongatott "egyenruhám", majd halk köszönés után távoztam. Most mit csináljak? Azt sem tudom, hol van az az étterem...
Miután az én csodatelefonom és a járókelők segítségével megtaláltam a puccos helyet, beszéltem a főnökkel, aki azt mondta, egy óra múlva megjönnek az első sztárvendégek, átöltöztem a megszokottnál kellemesebb illatú és tisztább vécében. Az ott dolgozó egyik lány-akiről később kiderült, hogy Sarah-nak hívják-megcsinálta a hajam, és megmutatta, hogyan kell rendelést felvenni, és kihozni az ételeket. Volt elég időm gyakorolni a még zárt ajtajú vendéglőben, de a tapasztalatlanságom miatt még ez is kevés volt.
A hétköznapi emberek csak úgy szállingóztak befelé, és össze-vissza kapkodtam a fejem a sok ágaskodó kéz között.
Már vagy öt perce ott rostokoltam az ötös asztalnál, mert a fickó vagy a fél étlapot megrendelte. Mondjuk látszott is rajta, hogy ha most fel kellene lépcsőznie az Empire State Building-re, elég nehezen menne neki. Inkább megtartottam magamnak a véleményem, miszerint ha megmérném a vérnyomását, az 200/140 lenne, és szépen, bólogatva firkáltam le azt a rengeteg koleszterinnel teli ételt. Az ajtó felett elhelyezkedő kis csengő jelezte, hogy újabb vendég érkezett, amit én egy lomha pillantással jutalmaztam volna, ha nem látom meg, kik érkeznek meg. Az eget rengető belépés után lassan leültek a saját kis eldugott asztalukhoz, és a főnök a fejével aprót biccentve jelezte, hogy ők az elsők a hírességek közül, akikkel foglalkoznom kell. Tenyerem azonnal izzadni kezdett, amit a nadrágomba töröltem, arcomon pír jelent meg, mert bár nem láttam, tudtam, hogy az a sok, a fejembe áramló vér meg fog látszani. Torkomat megköszörültem, majd félve pillantottam Jay-Z-re és feleségére...
Hihetetlenül jó ez az este! Nem csak azért, mert eléggé jól sikerült képeket készítettem még Madonnáról, Jessie J-ről és Cheryl Cole-ról, de még kedvesek is voltak! Soha életemben nem gondoltam volna, hogy találkozok velük úgy igazán szemtől szembe, na meg azt sem, hogy ilyen fesztelenek lesznek. Tudom, mindenki azt mondja, hogy a sztárok is csak hétköznapi emberek, de könyörgöm, ki hiszi ezt el? Szerény személyem szerint azért mégis kitűnnek a tehetségükkel. Mindig azt hittem, hogy tudok uralkodni magamon, de legbelül én is rajongó vagyok! Ugyanúgy kiszárad a torkom, ugyanúgy izgulok, mint bárki más. Ez ösztönös vagy örökletes, nem tudom, de az biztos, hogy az én szakmámban sokat kell még tanulnom ezekről a dolgokról.
Az csengő újabb vendég érkeztéről árulkodott, én pedig reflexből Bill felé néztem, aki csak megrázta a fejét azt üzenve, ma már nem lesz több lekapható alany, ám amikor az ajtó felé nézett, megdöbbentség költözött arcára. Rögtön kutatni kezdte a listát, de ahogy elnéztem, az érkezőket nem látta rajta. Általános emberi kíváncsiságomat nem tudtam legyőzni, ezért tartásomat félrelökve vittem tekintetem az ajtóhoz. Hatalmas megdöbbenésemre a hatalmas, ezernyi rajongóval rendelkező, kétségtelenül helyes férfiakból álló One Direction tette be a lábát ide. Még magamon is meglepődtem, amikor elmúlt az a jellegzetes izgulás, és helyette komollyá változtam. A fiúk elfoglalták az éppen felszabadult asztalt, majd szinte egyszerre néztek rám, látva, hogy nálam vannak az étlapok. A sok szempár okozta zavartságom megint előjött, de türtőztettem magam, így eshetett meg, hogy nyugodtnak látszottam.
-Sziasztok!-köszöntem nekik halkan, és miután viszonozták a gesztust, meglepődve vették tudomásul, hogy semmi olyan szándékom nem volt, hogy most valamelyiküket felszedem. A kezdeti sokk után, egy olyan öt perc múlva sorban kaptam a rendeléseket, de legfőképpen a szöszit érdekelte a kínálat. Sprintelve hagytam ott a bandát, majd miután leadtam Brendának, a konyhásnak a rendeléseket, idegesen trappoltam unalmamban.
Lassan zárnánk, de még mindig itt vannak a hírhedt banda tagjai. Bár lehet csak azért maradtak itt, mert nekem inamba szállt a bátorságom. Ahogy elnézem, rám várnak, de azért nem olyan sürgős nekik. Nem vagyok túl jó emberismerő, de kívülről is látszik, hogy valami nincs rendben. Az ír srác önfeledten eszegeti desszertjét, míg a legkomolyabbnak titulált Liam folyamatosan a telefonját bámulja, a legidősebb, de egyben leghülyébb Louis éppen a répákkal játszik, míg Zayn és a göndör srác néha-néha elkapott tekintetéből megvetés látszik. Vajon mi történt közöttük? Úgy érzem, most jött el az én időm...
Liam szemszöge:
5 nap. Ennyi idő alatt sok minden megváltozhat, rengeteg víz folyik le a folyókon, rengeteg gyerek születik, rengeteg jó vagy rossz dolog történhet, de én csak egy valamire vágyom. Arra, hogy végre felvegye barátnőm azt a rohadt telefont, és végre meg tudjuk beszélni ezt az egészet. Igen, én is eléggé benne voltam, de istenem! Meg sem csókoltam azt a lányt! Kétségtelen, hogy nem igazán voltam tudatomnál, amit az egész napos koplalásnak és a két pohár alkoholnak köszönhettem, de semmi olyat nem követtem el, amit szégyellnem kellene, mégis ezt teszem. Igen, nagyon röstellem, de akkor is okosabb voltam, és inkább egy apró puszit nyomtam az arcára, de ezt rögtön hűtlenségnek kell venni. Miért nem hisz nekem? Hisz már jó ideje együtt járunk, bíznia kellene bennem, de ő mégis hallgat azokra a hangokra a fejében, amik azt suttogják: "Ne dőlj be neki!", vagy "Ha egyszer már majdnem megtette, következőleg meg is fogja!", de ez mind hazugság! Mindent odadobna csak egy kis baki miatt? Akkor már eleve nem volt stabil ez a kapcsolat.
Miután sokadszorra olvastam vissza elküldött, de meg nem válaszolt SMS-eim, inkább kikapcsoltam a lassan már megutált készüléket, és teljes figyelmem az előttem lévő Tiramisunak szenteltem. Annyira nem érdekel semmilyen étel, se semmi, de sajnos arra neveltek, hogy nem pocsékolunk, így lassan megfogtam villám, és szurkálni kezdtem a süteményt...
Harry szemszöge:
Néha nagyon irritál, ha valaki csak azért sem hagyja, hogy jól érezzem magam, és ezt Zayn is nagyon jól tudja, épp ezért csinálja ezt az egész flegmaságot. Jaj, akadjunk már le a témáról! Egyszer megcsókoltam Perriet, de ő azonnal ellökött magától. Tudom, hogy nem voltam éppen a helyzet magaslatán, amikor a bulin voltam, de azért ő se játssza itt nekem az ártatlant! Senki sem emlékszik arra, amikor az X Factorban két vasat tartott a tűzben? Azt miért nem emlegeti fel senki? Miért csak én vagyok az egyedüli fekete bárány? Nagyon dühös voltam, így eldöntöttem, hogy csak azért is megmutatom, hogy milyen egy jó buli Harry Styles-szal, így intettem annak a lánynak, hogy még kérnék pezsgőt. Kalimpálásom láttán végre észrevett, és egy sóhajtás után elindult az asztalunkhoz. Karba tett kézzel, és hegykén állt meg mellettem, majd miután elmondtam óhajom, sarkon fordult és szapora lépteinek köszönhetően két pillanat alatt eltűnt a látókörömből. Nem kellett sokat várnom a behűtött nedűre, így hát öntöttem még magamnak italt.
-Nem gondolod, hogy ez már kicsit sok lesz?-hajolt oda hozzám aggódóan Louis. Mi az, átvette a hallgatag Liam szerepét barátom?
-El tudom dönteni egyedül is, mennyi a határ. Amúgy is, mit szólsz bele?-a kelleténél mérgesebben reagáltam, pedig tényleg csak segíteni akart, csak az a gond, hogy ilyen helyzetekben nem szeretem, ha dirigálnak nekem.
-Figyelj! Tudom, hogy most kivagy, és nem igazán értékeled Zayn viselkedését, de az istenit! Viselkedj már! Még egy cikket akarsz, hatalmas betűkkel írva, hogy "Harry Styles ismét az asztal alá itta magát." ?
-Nem, de...-közbe akartam szólni a lelki-hegyi beszédének, de ez tipikus Tomlinson, hiszen most sem hagyta, hogy akármit is mondjak a védelmemre.
-Akkor pedig szedd össze magad, és ne igyál túl sokat! Hidd el, nem atyáskodni akarok feletted, csak segíteni szeretnék!
-Pedig most éppen ezt teszed! Nem kell senkinek sem a tanácsa, hidd el, tudom, mikor elég...
-Felőlem! Én csak szóltam! Nehogy már beleszóljak a hercegnő életébe! Bocsásson meg felség!-remek, most ő is megsértődött. Ez a nap nem igazán az enyém.
Lassan már mindenki hazament, de még páran lézengenek körülöttünk. Néhányan boldogok, hiszen most kérték meg a kezét, néhányan szomorúak, mert éppen ma szakított velük a párjuk. Pár ember ittasan piheg a közeli asztaloknál, és mi itt lógatjuk a képünk. Én már lassan kettőt látok mindenből, és még a borzalmas favicceken is röhögök. Talán Louisra kellett volna hallgatnom, de könyörgöm, akkor beismertem volna, hogy igaza van, amit gyűlölök. Az órám már lassan azt mutatta, hogy ideje menni, de én gyermeteg módon maradni akartam, hiszen tök jól érzem magam, és a hangulatom is remek. Ja és tök jól érzem magam...
Car szemszöge:
Már mindenki hazament, csak a One Direction lébecol még mindig itt. Értem én, hogy itt az ételek, bár nem kóstoltam, de biztos nagyon finomak és a hangulat sem utolsó, amit a göndör eléggé ki is mutat, hiszen az egész italt ő nyakalta be, de azért lassan már este 11 óra van, és az ember fáradt, ráadásul le kell adnom holnapra az anyagot drága főnökömnek, amihez momentán se energiám, se kedvem sincs. Idegesen kocogtattam az órám üvegét, ezzel képzeletben hozzásegítve a zárás időpontjához. Nem tudom, hogy telepatikus úton, vagy csak mert szeret valaki engem odafent, de végre a nagy mutató elért a 12-es számig, a kicsi pedig a 11-esig, így végre hazaterelhetem ezeket a részeg barmokat. A hirtelen jókedv miatt boldogan szaladtam vissza a sokat látott asztalig, és önfeledten írogattam, hogy mennyi lesz a számla. Leraktam a fecnit az asztalra, majd vártam, hogy végre megkaphassam azt a hülye pénzt, de helyette hitetlenkedő pillantásokat kaptam.
-Minek adtad ezt ide, még nem szóltunk.- Zayn szerintem hasonlóképpen ittas állapotban van, mint Harry, mert ezt az egy mondatot is alig értettem meg. Leginkább kába morgásra hasonlított a dülöngélő, pakisztáni származású srác beszéde. Esküszöm, hogy semmi bajom sincs az angol akcentussal, de ha valaki részeg, szerintem valami külön, titkos nyelven beszél.
-Csak úgy mellékesen szólnék, hogy zárás van, és ideje lenne távozni.-kissé ingerült lettem, de szerintem érthető, hiszen hogy mer felháborodni, amikor nekem ma az volt a dolgom, hogy az ilyen sztárok miatt futkorásztam az emberekhez egy étteremben, arról nem is beszélve, hogy nem értek a vendéglátáshoz, és legfőképpen a felszolgáláshoz nem, és még neki áll feljebb? Na azt már nem!
-Nyugi kislány! Én fizetek!-szólt oda nekem Harry. Lassan, remegő kézzel a kabátjába nyúlt, majd elővett egy kis zacskót, amiben feltehetőleg egy óvszer volt, így szörnyülködő arcomon meg sem lepődve, mosolyogva kommentálta viselkedésem-Jaj, ez nem most...-beszédét egy kacsintással is megfejelte, amitől nekem felfordult a gyomrom. Mit képzel ez? Tudom, most azt hiszi, hogy " Sztár vagyok, megtehetek mindent! " , de ez nem így van, és ha kell, majd teszek róla, hogy tudja!
-Csak add ide!-lehet, hogy kissé csípős voltam, de ki ne lett volna, ilyen helyzetben?
-Harapós a kicsike!-halk kuncogása töltötte be az éttermet, miközben mindenki dermedten figyelte a legittasabb tagot. Miután eléggé kiröhögte magát, remegő kezében szorongatta a pénzt, megfejelve egy nagyobb borravalóval. Gyorsan kikaptam a kezéből, majd egy halk "köszönöm" után távozni akartam, de megfogta a csuklómat. Soha nem hittem volna, hogy a kíváncsiságom felülmúlja az önuralmamat, de bebizonyosodott, hogy ez lehetséges, és meglepő módon megfordultam. Bár ne tettem volna, ugyanis Harry az eddig gondolom a kezében szorongatott kis cetlit belerakta szó szerint a melltartómba, majd egy kacsintás kíséretében a vállamnál fogva megfordított, majd rácsapott a fenekemre. Életemben nem voltak velem ilyen bunkók az emberek, bár nem tagadom, nem mindenkivel voltam mindig jóban, de ilyen gerinctelen még senki nem volt. Kellett pár másodperc, míg feldolgoztam ezt az egész szituációt, de szerintem elég gyorsan kapcsoltam, ugyanis elég váratlanul érte a pofon, amit adtam neki. Nem hittem volna, hogy ilyen erős is tudok lenni, ugyanis a lendület miatt visszalöktem a székre. Hirtelen bűntudatot éreztem, így inkább felvettem a nyúlcipőmet, és visszarohantam Sarah-hoz. Odaadtam neki a számomra már mocskos pénzt, majd felkaptam a táskámat, és az ajtóhoz rohantam. Már majdnem kiléptem rajta, de előtte még meg akartam mutatni, hogy nem vagyok annyira gyenge, ezért kivettem a melltartómba csúsztatott kis papírt, majd jól látható helyen, úgy, hogy a fiúk is lássák, darabokra téptem azt, és távozásomat a hatalmas ajtócsapódás jelezte...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése